Ébredés

Homályos fények. Tompa színkavalkád. Hangtalan arcok, mint vala­mi mozgó díszlet. Körbevesz az üres nyugalom. A megszokott moz­dulatok végtelen ismétlődése alkotta, monoton dallamok töltik ki a teret. Álmodom, és felébredek, vagy felébredek, és álmodom. Nem tu­dom a sorrendet. Nincs kü­lönbség. Lassú mozdulat. Lélegzem, és táp­lálkozom. Nap, nap után csordogál a lét, mint valami csen­des patak a valóság apró, szűk medrében. Sodródom vele. Jól van így. Nem vá­gyódom, elégedetten szemlélem a semmit. Egyszerű, mint a gondola­taim. Harmónia. Sosem volt, sosem lesz élet. Gyö­nyörködöm a hal­ványan kavaró lágy színekben. Kitöltik az elmémet, eggyé válok ve­lük. Én leszek a narancs, vagy a kék valamelyik árnyalata. Áramlok, lényegülök. Azt hiszem ez a boldogság.

Árnyékok jelennek meg, homályosak. Elfordulok, és nem figyelek rájuk. Vissza­bújok a puha meleg nemlétbe. Néha követnek, halkan, morajlón. Za­varnak, inkább én leszek a sárga. Követem az árnyalathullá­mot. Le­begek a magam alkotta buborékban. Kizárom a múltat, jelent és a jö­vőt. Magamhoz ölelem a semmit, és a változatlanság néma ritmusára ringatom magam.

Fény, erős nem homályos. Nem tetszik, kellemetlen. Csak egy pil­lanatig tart, de hullámot vet. Visszahozza az időt, az ébredést. Egy árnyék marad utána, a többi eltűnik. A nemlét dallamára fi­gyelek in­kább. Megszűnik az érzet, és értelmét veszti a való. Csak magam va­gyok, és a nem gondo­lat. Ez nekem elég. Lassan eltűnnek a színek, és nem marad más, csak halvány fény és homály. Vég­telen nyugalom.

Egy árnyék, csak egy. Újra itt van, és nem mozdul. A tompa színek is visszatérnek. Inkább rájuk fi­gyelek. Hagyom, hogy körbetáncolják az elmémet és magukkal sodorjanak. Egy legyek közülük. Az árnyék nem követ, nem mozdul, jelen van. Ő az állandó az időtlenségben. Ré­szévé válik a nemlétező­nek. Végül a színekkel együtt ő is eltűnik.

Újra itt van! A vakító fénnyel érkezik. Hangja hullámot vet. Rend­szert hoz a káoszba. Nem tetszik. Próbálok visszabújni a színekbe, és eggyé válni a semmivel, de csak rövid időre sikerül. Várom a ho­mályt. Ugyan a színek is eltűnnek, de minden más is. Ami nincs örvényleni kezd, létrejön és gyü­lemlik. Ez új, nem tudom hogy vi­szonyuljak. Sodortatom magam inkább, és közben figyelek.

Ritmus; lét, nemlét, fény és homály, változás. Újra telik az idő, ahogy az árnyék folyton visszatér. Szinte várom, hogy újra és újra megjelenjen. Pedig nem tetszik. Zavar, mégis figyelem. Halkan mo­rajló hangja ismerős dallam. Már nem bújok olyan mélyre. Lassan megszokom az újat.

A színek már nem annyira tompák. Ijesztőek, képeket kavarnak fel, valahonnan a mélyből. Nem akarom őket, marnak, égetnek. A sem­mit akarom újra, a megszokottat, de már csak az árnyék ma­radt a régi. Próbálok rá figyelni. Az árnyék árnyéka leszek. Megnyugtat a moz­dulat mozdulata.

Felébredek. Formák vesznek körbe. Ismerős, mégis idegen alakza­tok. Vágyom a nemlétezőre, de már nem taszít az anyag. Keresem az árnyékot. Megváltozott, mélysége lett, alakja. Mégis ő az egyetlen állandó a változásban. Képeket mond. Képeket, amelyek tompítják az ismeretlenből támadó torz alakzatokat. Új érzés. Nem jó, nem rossz, csak új; kíváncsiság. Nem hagy magamra. Ismerős minden egyes látomás. Nem akarom őket, de tudni akarom honnan jönnek, és miért. Figyelek, az árnyék megnyugtat dallamával. Minden olyan zavaros, nyugtalanító. Közelebb húzódom az árnyalakhoz. Köröttem minden zúg, süvít, kavarog. Mi vagyunk az egyetlen biztos pont a ra­gyogó színű káoszban.

Ébredés, álom, ciklus, rendszer. Lassan visszatérnek a nevek. Tár­gyak, hangok, érzékelés. Az árnyéknak már arca van. Keze, amit fe­lém nyújt minden nap, és én meg fogom. Segít formát alkotni. Nincs már tompa színű burok. A valóság teret nyert. Felnézek rá, ahogy ott ül a szokott helyén az ágyam mellett. Mosolyog, és én már tudom, hogy minden rendben lesz. Már nem félem a múlt képeit. Fájdalmat hoznak, és szabadságot. Megfogom őket, magamhoz szorítom és zo­kogok.

Végre megnyílik az út a megnyugvás felé.